Tiltott szerelem I. Fejezet

Tiltott szerelem

I.                    Fejezet

Találkozás

Tokyo belvárosában egy zord komor hideg télies napon a diákok hosszú kígyózó sorokban mentek az egyetemi sétány felé majd le-lefordultak az egyes hatalmas épületek mellett és eltűntek bennük, mint szürke szamár a ködbe. Így volt ez a mi kis főhősünkkel is elsőre teljesen átlagosnak mondható fiatalemberrel állunk szembe, de ha jobban megismerjük, rájövünk, hogy az átlagosságtól fényévekre van. Rövid fekete haja enyhe kis göndörséggel kicsit kesze - kuszán áll, mintha valaki nem használt volna reggel fésűt. Az olvasók persze tudhatják, hogy barátunk haja direkt ilyen és nem csak a véletlen műve vagy talán mégis? Ezt döntse el mindenki maga. Na de térjünk vissza a történet valódi cselekmény szálához. Ahogyan a többiek is ő is egy épület felé bandukolt kezében egy kis fekete arany csatos aktatáskával, ami csak a látszatra való tekintettel volt nála, hisz az ebédjén kívül mást nem tartalmazott. Lassan és kómásan haladt a cél felé. Oda érve megtorpant mély levegőt vett majd kis idő elteltével kifújta és bement. Mindeközben azon gondolkodott van-e értelme bejönni vagy menjek inkább haza, de mivel kicsit sok volt a hiányzása úgy döntött bejön, és majd itt alszik, hisz úgysincs semmi, amit ne tudna és újdonságként szolgálhatna neki az iskola. A portánál egy vállig érő hajú egy-két évvel idősebb úriember állt egy tollal és papírral. Friss diplomásként régi iskolájában toborozta az építészet szenvedély iránti diákokat újonnan induló kurzusára. Ahogyan elhaladt a tanár mellett tekintetük egy pillanatra összeért és mindketten éreztek egy belső bizsergető érzetet. Szerényen és mégis határozottan kérdezte a professzor

- Érdekel az építészet?

- Ő tessék? - kérdezett vissza a fiú összepréselt fogai között. Furcsa érzés fogta el, ahogy a tanár smaragdzöld szemébe nézett. Olyan volt mintha egy viperával néznél szembe olyan igéző, mégsem érzed ugyanakkor azt, hogy félni kéne, menekülj. Meredten állt és nézett végül elvette a szórólapot, amit nyújtott felé a tanár és az orra alatt morogta

- Átgondolom az ajánlatot. - azzal tovább sétált. A tanár tágra nyílt szemekkel nézett a fiú után, azon járt az esze, hogy mikor is érzett utoljára intenzív szenvedélyt egy férfi iránt, vagy, hogy egyáltalán mikor is lángolt fel benne a szerelem utáni vágy utoljára. Kazuya lassan haladt előre, majd hirtelen visszafordult és kezet nyújtott, mély, de ugyanakkor mégis lágy hangján így kezdte.

- Haruko Kazuya vagyok, és festészet szakon vagyok jelenleg.

- Örvendek Kazuya, én Yoshida Takahiro vagyok, itt végeztem tavaly építész szakon és erre a tanévre megpályáztam az iskolába tanítói állást, hisz Hideki professzor nyugdíjba vonult. Remélem, fogjuk még egymást látni.

- Én is nagyon remélem. – mondta Yuya aranyos kis fél oldalas mosollyal arcán. Beszélgetésüket a csengő szó zavarta meg. Kazuya fejét felkapva, hebegve-habogva elsietett órára. Szerencséjére tanára még nem volt a terembe így gyorsan besurrant és beült a legutolsó sorba. Elővette a legszebben fogó tollát és az előtte heverő vázlat füzetébe rajzolni kezdett, fel sem tűnt neki, hogy közben tanára megérkezett és kiadta az aznapi óra anyagát, mely egy tájkép festése. A papíron lassan kirajzolódott egy férfi arc jellemvonásai… meghökkentésig hasonlított a professzor arcához, hisz gondolatai nem tudtak máson járni, csak is ő rajta. Képzelgéseiből tanára ébresztette fel azzal, hogy megkocogtatta a vállát és így szólt kissé idegesen.

- Haruko nem portrét kértem, hanem tájképet. Ebben semmi tájkép nincsen. Nem ábrándozni vagy itt, hanem tanulni, ha úgy véled ennyire jól megy a rajz és nem kell már mit tanulnod ki is mehetsz az óráról. – Kazuya szépen összepakolta a táskáját vázlat füzetét és tollát és kisétált a legnagyobb lelki nyugalommal a teremből. Nem igazán tudta mit kezdjen most. Tudta, hogy tettével magára haragította tanárát, de valahogy nem érdekelte. Lassan sétált az üres szürke folyosón és gondolatai messze magasan szárnyaltak a fellegekben. Azon képzelgett, hogy milyen édes lehet Hiro száját csókolni. Bele remegett az érzésbe, és ahogy haladt előre a folyosón hirtelen meghallotta gyengéd lágy hangját. Nagyon halkan oda osont a nyitott ajtó mellé bekukucskált. Szíve hevesen vert, mint egy öreg rossz gőzmozdony úgy zakatolt, mély levegő vételekkel próbálta lenyugtatni, de nem igazán sikerült kizárni a fejéből a férfi hangját. Hátra dőlt a falnak, lehunyta szemét és csak hallgatózott. Kicsengetés előtt pár perccel nagy nehezen felkászálódott és haza ment. Alig várta a holnapot, hogy újra lássa a tanárt.